Ma már nincsen olyan magára valamit is adó bűnügyi sorozat, amiben ne elemeznének DNS-t a nyomozók. Valóban, a DNS-ujjlenyomat felfedezése forradalmasította a kriminalisztikát, pedig még csak alig húsz éve végezték el az első ilyen vizsgálatot.
1985-ben, amikor Alec Jeffreys felfedezte, hogy miképpen lehet az embereket a DNS egy kis részlete alapján is megkülönböztetni, még sokkal kevesebbet tudtunk az emberi génállományról, mint ma. Akkoriban a Humán Genom Projekt, a teljes emberi DNS leolvasása még csak kósza terv sem volt és senki nem is remélte, hogy egyhamar képesek leszünk megismerni ezt a hatalmas, 3 milliárd bázisból álló tervrajzot. Annyit már tudtunk róla, hogy nagyon sokban hasonlít az emberszabású majmokéra, a csimpánz és az ember genomja 95 százalékban megegyezik, az emberek között pedig több mint 98 százalék az azonosság.
Az emberek beazonosítására már korábban is használtak genetikai alapú jellegzetességeket, elsősorban az apasági perekben. A vércsoportok öröklődése már lassan 100 éve ismert volt, ugyanígy az ujjlenyomatok kialakulásának genetikája. Ezeken túl a 80-as évekre már többféle emberi fehérjét képesek voltak azonosítani és ezekből állították össze az egyénre jellemző enzimprofilt. Ennek az az alapja, hogy a testünkben a munkát végző fehérjék, az enzimek, ugyan ugyanolyan jól dolgoznak, de felépítésükben kicsit eltérhetnek, amivel jellemezhetjük az egyént. Természetesen ezek csak nagyon tág közelítések voltak. Sokat segít, ha tudjuk, hogy egy elkövető A vércsoportú, de ha csak ennyit tudunk, akkor még marad bőven gyanúsított.
Könyv sok értelmetlen szöveggel
Alec Jeffreys olyan jellegzetességet keresett az emberi DNS-ben, ami sokkal jobban jellemezheti az egyéneket. Elég szokatlan helyen találta meg. Az emberi DNS-re gyakran mondják, hogy ez az Élet Könyve, de ha könyvnek tekintjük, akkor elég furcsa kiadvány. Nem elég, hogy az egyes fejezetek között sok száz oldalnyi értelmetlen szöveg van, még a fejezeteken belül is találunk olyan oldalakat, amik az olvasásban csak zavarnak, mielőtt nekilátnánk a fejezetnek, ki kell tépni őket. Az egy-egy fehérjét leíró DNS-szakaszokon belül vannak ugyanis olyan (gyakran nagyon hosszú) részek, amik, mielőtt DNS-ről fehérje készülne, törlésre kerülnek. Ezeket intronoknak nevezik, szemben a fehérjékre átíródó szakaszokkal, az exonokkal.
Jeffreys itt, egyes gének intronjaiban lelte meg az azonosításra tökéletesen alkalmas jellegzetességet. Ezek az intronok ugyanis gyakran rövid részletek ismétlődéseiből állnak, egy pár bázisból álló szakasz ismétlődik kétszer, ötször vagy éppen tizenkétszer. Mindegy is, hogy hányszor, hiszen a fehérje elkészítése előtt amúgy is törlésre kerül. Az viszont, hogy kinek hány van az ilyen ismétlésekből, emberről emberre változik. Azonos számú ismétlése egy adott helyen az emberek 10-20 százalékának van. De annak az esélye, hogy két helyen is azonos legyen az ismétlések száma, már csak 1-4 százalék, három helynél pedig 1-8 ezrelék.
Hosszú test – rövid út
Az igazi szerencse az, hogy ahhoz, hogy megtudjuk, hány ismétlés van egy adott helyen, nem kell fáradságos munkával végigolvasnunk azt a szakaszt, elég, ha azt tudjuk, milyen hosszú. Erre pedig megvan a tökéletes módszer, a gélelektroforézis. Ennél a vizsgálatnál a mintát egy gél végére helyezik, amire aztán áramot kapcsolnak, az enyhén negatív töltésű DNS elindul a pozitív pólus felé, a szövevényes gélben csak üggyel-bajjal jut előre, minél kisebb, annál gyorsabban. Ha megfelelő idő után leállítjuk a futást és egy speciális festékkel láthatóvá tesszük a DNS-t, megtudhatjuk, hogy mekkora volt. Ha rövid, akkor nagy utat tett meg, ha hosszú, akkor kicsit.
Jeffreys az angliai Leicster egyetemén dolgozta ki az eljárást, ahol 1983-ban a várostól nem messze valaki megerőszakolt és megfojtott egy 15 éves lányt. A rendőrség megállapította, hogy az elkövető az A vércsoportba tartozik és az enzimprofilja a férfiak 10 százalékára jellemző, de gyanúsítottat nem talált. Három évvel később ehhez hasonlóan öltek meg egy másik 15 éves lányt is, a holttestet felfedező 17 éves fiú pedig hamar gyanúsított lett, hiszen a vércsoportja és az enzimprofilja is megfelelt. A vallatásokon aztán beismerte, hogy ő követte el a második gyilkosságot, de az elsőt makacsul tagadta.
Ekkor kérte a rendőrség Jeffreys segítségét. A vizsgálatok megerősítették, hogy a két bűntény elkövetője ugyanaz a személy, viszont nem azonos azzal, aki vallomást tett. A rendőrség alapos kutatásba kezdett, a környéken ötezer férfitól vettek vérmintát, de hiába, nem találták meg az elkövetőt, mígnem valaki jelentette, hogy egy ismerőse azzal hencegett, ő a barátja helyett adott vért. A mondott barátot másnap letartóztatták, DNS-ében az ismétlődések száma teljesen megegyezett a gyanúsítottéval.
A nem sokkal később felfedezett polimeráz-láncreakció nevű eljárás lehetővé tette, hogy akár csak egy sejtnyi DNS-ből is el lehessen végezni a vizsgálatokat. A laikusok számára azonban továbbra is furcsa és misztikus maradt a DNS-ujjlenyomat. Az elhíresült O. J. Simpson-perben például a védelemnek sikerült elbizonytalanítania az esküdteket a módszer megbízhatóságát illetően.
A rágó buktatta le
Nagy hírverést kapott a Kanadában élő dél-afrikai orvos, John Schneeberger esete is. Egy betege megvádolta a doktort, hogy az a vizsgálat során elkábította és megerőszakolta, a DNS-vizsgálat azonban nem igazolta a gyanút, noha háromszor is megismételték. A nő mégsem tágított, magánnyomozót fogadott, aki feltörte az orvos kocsiját és megszerzett belőle egy kiköpött rágógumit. A rágógumin talált DNS megegyezett az erőszaktevőjével. Kiderült, hogy az orvos felvágta a karját és abba sebészi tartályban egy páciense vérét helyezte a bőre alá, a véradások során tehát nem a saját vérét adta.
A DNS-ujjlenyomat nem csak bűnösök elítélésére vethető be, hanem az ártatlanok tisztázására is. Az Egyesült Államokban indult Innocence Project (Ártatlanság projekt) korábbi elítéltek eseteit vizsgáltatja újra ezzel a módszerrel, és 18 év alatt 206 ártatlanul elítélt szabadságát sikerült visszaadnia, köztük olyanokét is, akik a halálos ítélet végrehajtására vártak.
Szöveg: Nádori Gergely